Bezárnak a galériák, kinyitnak a galériák. Mélységesen elszomorodunk, ha önmagukat kultúrembereknek nevező hivatalnokok bezárnak egy olyan, száz éves múltra visszatekintő művészeti intézményt a város szívében, mint amilyen az Ernst Múzeum volt, és repesünk az örömtől, ha valahol a külső kerületekben megnyitnak egy új kiállítóhelyet: ezúttal a most harmadik tárlatát közönség elé táró Artézi Galériát. Hosszan-hosszan elmélkedhetnénk az állami és a magán-szerepvállalás lehetőségeiről, fontosságáról és jelenkori helyzetéről a kulturális-művészeti szférában, de a keretek, a külsődleges tényezők helyett foglalkozzunk inkább a művekkel, amelyeket a galériaalapító kurátor, Németh Géza Gyomai festőművész rendezett kiállítássá.
A művek bemutatása előtt magukkal a művészekkel is foglalkoznunk kell, akiknek nyolcfős csapata meglehetősen változatos összképet teremt: szerepel a tárlaton olyan festő, akinek már több mint egy negyedszázada lezárult az életműve – a munkásságát Amerikában kiteljesítő Ladányi Imre –, jelen vannak a ma már inkább az idősebb generációhoz, mint a középnemzedékhez sorolható alkotók – mint Lonovics László, Németh Géza Gyomai, Orvos András és Szemethy Imre –, és bemutatkoznak a még fiataloknak ítélhető művészek is: Fürjesi Csaba, Gazdag Ágnes és Németh Dóra. Ha a művészeket összekötő jegyeket keressük, akkor egyrészt családi szálakra, másrészt mester-tanítványi kapcsolatokra bukkanhatunk, de szerepet kaptak e művészcsapat szerveződésében a baráti kontaktusok csakúgy, mint a művészeti eszményképek közötti azonosságok is. Így vagy úgy, az adottságoknak, a véletleneknek és a rejtett törvényszerűségeknek engedelmeskedve tehát nyolc művész a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben, és az ezen új évezredben készült alkotásai sorakoznak előttünk: szabályszerű, a formabontást kerülő, megszokott pozícióba helyezett, falra függesztett művek, a képfelület síkját tiszteletben tartó kompozíciók. Természetesen a tradicionális kép formai kereteinek megtartása mellett vannak itt újítások is: a hagyományos olaj/vászon kompozíciók mellett vegyes technikává avatott, olajfestékbe kevert homok-alkalmazásra figyelhetünk fel a XX. századi modernizmus avantgárd áramlata jegyében, vagy regisztrálható a múlt század utolsó harmadában mind hangsúlyosabb fotóhasználat, illetve a számítógépes képalkotás lehetőségei által megnyitott digitális nyomat technikai újdonsága révén megszülető kép térnyerése is. De az eszközöktől függetlenül a valóságra hivatkozó motívumokból építkező, vagy a fantázia-teremtette jelenségekből kreált figuratív, és az absztrakt, elvont elemekből szervezett, elvonatkoztatott kompozíciók kaptak itt bemutatóteret. Ezeken a laza kapcsolódásokon, távoli párhuzamokon túl azonban nincs közös koncepció, nincs azonos tematika, nincs stilisztikai egység: mind a nyolc művész önálló útját járja, mindenki az autonóm festői-grafikai univerzumának képeit alkotja meg.
Ladányi Imre e művei alapján méltán nevezhető a tiszta absztrakció festőjének, de nem felejthetjük el, hogy ez a művész a realista művek korszaka után, munkássága utolsó periódusában, az ötvenes évektől alkotott elvont munkákat. (Nem is szólva arról, hogy izgalmas plasztikai művei, térkonstrukciói, mobiljai milyen szépen ellenpontoznák e kiállítás festészeti anyagát.) Lírai absztrakt kompozícióin amorf foltok, furcsa alakzatok, azonosíthatatlan formák jelennek meg, hol játékosan csapongó, hol komoly rendbe komponálva: festői meditációja mély, bensőséges hangvételű és magával ragadó.
A konstruktív szellemiség festője és grafikusa Lonovics László, akinek a múlt század hetvenes éveitől ívelő pályáján egyenrangú szerepű a festészeti és a grafikai műalakítás. Elvont művészi világában a fényre, a színre, a fények és színek által hordozott jelentéskörök és emóció-világok kibontakoztatására koncentrál a hagyományos festészeti és grafikai eszközök és a legújabb technikai vívmányok felhasználásával. Ezúttal a fénnyel áthatott, mély színekkel interpretált, a kozmikus sugárzás érzetét sugalló vásznakkal jelentkezett.